Kartali Zsuzsanna: Anyacsavar és Kockafej

A Könyvfesztivál előtt jelent meg Kartali Zsuzsanna: Anyacsavar és Kockafej című könyve az Athenaeum gondozásában. A kötet egy aspergeres fiú történetét mutatja be - az anya szemszögéből. Minden gyermek különleges. Minden gyermek különleges?

Kartali Zsuzsanna: Anyacsavar és Kockafej
Megjelenés: 2016.
Kiadó: Athenaeum
Téma, műfaj: életrajzi, autizmus
Megrendelhető: ITT
Oldalszám: 164 oldal
Csillagérték: 9

Fülszöveg:

A szerző életrajzi regényében fiával való kapcsolatát tárja elénk, a gyermek születésétől napjainkig, tinédzser koráig. Zsombi Asperger-szindrómás, és mint ahogy az alcím is írja, nem zseni. Nincs 130-as IQ-ja, nincsenek különleges képességei, legalábbis olyanok, amilyeneket a hollywoodi filmek vagy a média olykor hamis képei alapján képzelnénk róla. Az autisták és Asperger-szindrómások közössége egy meg nem értett közösség. „Autista? Na és mit tud?” hangzik el rendre velük kapcsolatban, és Kartali Zsuzsanna hiánypótló könyvében megkísérli megválaszolni az unásig ismert kérdéseket, no meg a kimondatlanokat is. Bemutatni az értetlen, gunyoros, rosszindulatú vagy éppen kedvesen kíváncsi tekintetektől kísért „más” gyerekek mindennapjait, életét, lehetőségeit a bölcsődétől az iskoláig. Az Anyacsavar és Kockafej a megismerésről szól, arról, mennyire érthetsz meg egy másik embert, az anyaságról és a gyermeklétről, olyan életekről, melyek a külvilág számára különösnek, akár furcsának is tűnnek, de van, akinek ez a valóság. Fontos könyv, irodalmi igényességgel megírt, humorral és empátiával átszőtt kis kötet egy nőről, aki szeretné, hogy gyermeke a „normális” társadalom részévé válhasson, és a fiúról, aki megtalálja a saját útját, legyen az mégoly kacskaringós. És nem utolsósorban: a toleranciáról.

Az anya-gyermek kapcsolat mindig különleges, s az is marad: életünk bármely szakaszában járjunk is, bármennyire messze vagyunk egymástól. A kapcsolat, különlegessége okán talán ritkán objektív. Nem is nagyon tud az lenni, s ez így helyes. Persze, az elfogultságnak is vannak fokozatai, hátráltató vagy épp előremutató tényezői - a reális önkép kialakításához való segítéstől a teljes kisajátításig és tömjénezésig. Feltehetően e szempont körüljárása miatt (is) volt számomra maradandó Kartali Zsuzsanna életrajzi könyve.

"Önmagunkat sem ismerhetjük meg teljesen soha, nemhogy valaki mást, akit csupán saját szubjektivitásunk torzító lencséjén át láthatunk. A képben, amit róla alkotunk, mi magunk is benne vagyunk. A másik ember személyiségéből ráadásul csak annyit láthatunk, amennyit a szavai és a cselekedetei megmutatnak, sosem az egészet."

A szerző valahogy az arany középutat célozta be, s bár szerintem kicsit többet mutatott az árnyoldalakból, mégis valahogy az az érzésem, hogy pont ezzel ellensúlyozta az esőemberszerű történetek túlsúlyát. Az Anyacsavar és Kockafej egy autista, aspergeres gyermek édesanyjának könyve. Egy tiszta, egyszerű életrajz, ami nem szépít. És ezt azonnal tudatja is az olvasóval. Szókimondó, őszinte stílusával gyakorlatilag mindjárt az elején meglepett. A szerző a bevezetésben nem kertel, s rögtön a szemembe nyomta azokat a sztereotípiákat, amikkel te is, én is viseltetünk egy autistával kapcsolatban. Ráadásul nem csak hogy szembesített velük, de előre is vetítette, hogy ezeket a berögzült kis gondolatokat a következő százegynehány oldalon szépen lassan le is fogja építeni. Megcáfolja mindazt, amit általánosságban gondolok, gondolunk az autizmusról. Ami szintén megragadott a bevezető részben, hogy saját családi történetének elbeszélésébe nem vágott bele azonnal, hanem roppant érzékletesen és tudatosan felépítve, az emberi kapcsolatoktól kiindulva fogta meg a kezem és vezetett egyre beljebb és beljebb. Mindeközben éreztetve velem, olvasóval azt, hogy biztos és hiteles kezekben vagyok. 

"Sok jóindulatú újdonsült ismerős, amikor megtudja, hogy Zsombi aspergeres, rögtön azt kérdezi: "Na és mit tud?" Az ég szerelmére, semmi különöset!"

Az életrajz egyszerre volt derűs, önironikus, szomorú és megrendítő. A hétköznapok nyers és sallangmentes bemutatását, az állandó és korszakos problémák elbeszélését korántsem volt egyszerű olvasni. Belegondolni, átélni pedig még felfoghatatlanabb. Mindazonáltal az arany középutat - érzésem szerint - sikerült megtalálni: nem kelt és nem is vár szánalmat vagy sajnálatot. Egy erős nő sorait, történeteit olvastam, aki be meri vallani, hogy igen, vannak félelmei a gyereke jövőjét illetően, és betekintést is mer adni a hétköznapokba és lelki folyamataiba. Mindezt saját, anyai szemszögéből, fájdalmakkal, reményekkel, örömökkel. Lehet, hogy ez a 164 oldal rövid olvasmánynak tűnik, a tartalom miatt azonban korántsem az a szimpla egyestés történet. Pontosan az eddig említettek miatt. A bejegyzés korábbi szakaszában írtam, hogy a kötet egy aspergeres gyermek édesanyjának a könyve. Nos, nem csak és kizárólag. A tiéd, az enyém és mindannyiunké, még akkor is, ha - úgy, mint én - (még) nem vagy édesanya. hogy ne ítélj és ne sztereotipizálj: inkább ismerd meg!

"Bűntudat mardos, hiszen az volna a dolgom, hogy büszke legyek a sajátomra, 

és esküszöm, hogy tudok is az lenni néha, de mindig és mindenáron nem megy."