Lisa Genova: Megmaradt Alice-nek

A háromgyermekes harvardi professzorasszony karrierje csúcsán szembesül vele, hogy  Alzheimer-kóros. A történet az ő sorsát meséli el szívszorító, néhol felemelő, sokszor pedig ijesztő módon... A regényből díjnyertes film készült Julianne Moore főszereplésével. Ismerd meg a könyvet! A Blogturné Klub három bloggere mondja el a véleményét a regényről, aminek egy példányát Te is megnyerheted.

Lisa Genova: Megmaradt Alice-nek

Eredeti megjelenés: 2007.

Hazai megjelenés: 2012.

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Fordította: Neset Adrienn

Téma, műfaj: Alzheimer-kór, regény

Megrendelhető: ITT

Oldalszám: 326 oldal

Csillagérték: 10

Fülszöveg:

A háromgyerekes, boldog házasságban élő harvardi professzorasszony, Alice a karrierje csúcsán van, amikor azt veszi észre, hogy egyre feledékenyebb. Az idő haladtával gondolatai is összekuszálódnak, memóriája egyre gyakrabban hagyja cserben. A diagnózis: Alzheimer-kór, korai stádiumban. A függetlenségére mindig büszke Alice összeszorított foggal igyekszik ugyanúgy élni az életét, mint korábban, és csak a jelennel foglalkozni, de a betegség lassan úrrá lesz rajta. Helyenként szívszorító, néhol felemelő, ugyanakkor ijesztő történet arról, milyen az, amikor valaki szó szerint elveszíti az eszét.

Mikor olvasok, mikor kézműveskedem, mikor főzök, mikor vezetek, mikor beköszönt a tavasz, mikor megölelek valakit, vagy épp csak létezem, mindig hálát adok azért a sok szépért és jóért, ami körülvesz. A színekért, az illatokért, az ízekért, a tapintásokért - az érzésekért, hogy szerethetek. Szerethetem a szeretteim, szerethetem az életet. A mosolyokért, amiket láthatok vagy épp kicsalhatok valakiből. Azért, hogy mindezt a sok-sok mindent, amit életnek hívunk, megtapasztalhatom. Az emlékeimért, meg azért, hogy vagyok: magáért a tényért, hogy vagyok. És hogy tudom, hogy ki vagyok. Még akkor is, ha néha azért mégiscsak keresem önmagam. De tudok magamról. 

"Alice helyet cserélt Gordonnal, és érdeklődve nézte az őt méregető közönséget. Amíg arra várt, hogy elüljön a taps, eszébe jutott egy statisztikai adat, mely szerint az emberek jobban félnek attól, hogy nyilvánosan meg kell szólalniuk, mint a haláltól."

Lydia

Feltehetően Alice is hasonlóan vélekedett az életéről. Az ötvenes évei legelején járó professzor gyakorlatilag mindent elért, amit szeretett volna. Szakmai hírnév a nyelvészet területén, állás a Harvardon, egy szerető férj és három gyerek, akik lassan-lassan a saját útjukat járják. Idilli. De mégsem az. Bevallom, a történet elején egyáltalán nem rokonszenveztem Alival. A család valószínűleg csak a külső szemlélő számára élte a a felhőtlen életet. Fura volt, hogy az ünnepeket nem töltik együtt, hogy férj és feleség - ahelyett, hogy megbeszélnék problémáikat - gyakran kijátsszák egymást a másik háta mögött. Nem tetszett Ali sznob hozzáállása arról, hogy minden gyerekének diplomát kell szereznie, mert anélkül nem élet az élet, az pedig pláne nem, hogy e görcsös ragaszkodásával inkább az őrületbe kergette Lydiát, mintsem higgadtan megbeszélték volna érveiket. Nevezhetjük anyai féltésnek, bár azt gondolom, az egyéni boldogság, a saját hivatás megtalálása nem diplomafüggő.

"Ma nem ér rá alzheimereskedni. E-mailekre kell válaszolnia, meg kell pályáznia egy ösztöndíjat, órát kell tartania és részt venni egy szemináriumon. A nap végén futni is akart. Talán a futástól kitisztul a feje."

Alice mint egyetemi tanár

Persze, mindezek mellett már az első oldalaktól érzékelhető volt, hogy valami nincs rendjén Alice-szel. Nemtörődöm hozzáállással, szimplán egyre szétszórtabbá és szórakozottabbá vált, azonban itt korántsem erről van szó, mint ahogy nem is a klimax ütötte fel a fejét az ötven éves nőnél. A feledékenysége, a memóriazavarai egyre kezdtek elhatalmasodni, ezért Ali orvoshoz fordult. Korai Alzheimer-kórt mutattak ki nála. Innentől kezdve pedig - talán nem szándékosan - elkezdett bennem dolgozni a sajnálat. No, és a megfigyelés. Dühítő volt, hogy mikor a szülők közölték a három gyerekkel a szomorú tényt, ketten rögtön magukkal kezdtek el foglalkozni: vajon nekik mekkora esélyük van a korai Alzheimerre? Egyedül Lydia volt az, aki már hetek óta gyanakodott - noha ő volt az egyetlen, aki színészi ambíciói kibontakoztatása miatt, Los Angelesbe költözött, így nem is volt közvetlen napi kapcsolatban az anyjával. A kór egyre inkább begyűrűzött a mindennapokba, a gyerekek egyre gyakrabban látogatták Alit, egyre nagyobb féltéssel és aggodalommal, no meg persze szeretettel viseltettek iránta. Megrendítő, hogy mi, emberek gyakran csak akkor veszünk tudomást valakinek vagy valaminek a fontosságáról, mikor valamiféle sorsfordító tragédia történik vele, mikor érezzük, hogy elveszni látszik az a biztos pont.

"Alice tisztában volt vele, hogy a szemben ülő fiatal nő a lánya, de idegesítően kevéssé bízott meg ebben az információban. Tudta, hogy van egy Lydia nevű lánya, de amikor ránézett a vele szemben ülő fiatal nőre, tudván, hogy ez a lány Lydia, úgy érezte, hogy az információ leginkább lexikális, nem magától értetődő tudás. Valaki ezt mondta neki, ő pedig fenntartás nélkül elfogadta."

Alice nagymama szerepben

Másfelől, ugyanekkora fájdalom volt megfigyelni Ali szemszögéből is a történetet. Mindennapi. Mondhatjuk. Hogyne mondhatnánk. Sajnos, igaz. Az ember egyszer csak elveszti önmagát. És itt nem valamiféle kapunyitási vagy kapuzárási pánikról, de még csak nem is párhetes mélypontról van szó. Szembesülni azzal, hogy egyik évről a másikra elveszíthetjük magunkat, korántsem lehet egyszerű. Mert lássuk be, teljes életet úgy élhetünk, ha azért legalább egy picit szeretjük önmagunkat. Szeretjük, akik vagyunk, szeretjük, akik céljaink elérése által lehetünk. Mert mindig újabb és újabb célokat tűzünk ki magunk elé, újabb kihívásokat keresünk, újabb életszakaszokkal és szerepekkel ismerkedünk meg és kezdünk bennük otthonosan mozogni. És nem lehet, hogy mindez az ötvenes éveinkig tartson. Ez valahogy nagyon nem fair. És ez nem a regény rovására írható.

"A Lydia nevű nő arról beszélt, hogy orvost kellene hívniuk. Az apa nevű férfi győzködte, hogy hogy hagyják azt az Ali nevű nőt tovább aludni. Megegyeztek, hogy otthon vacsoráznak, és mexikóit rendelnek. Talán Talán az ételszag magához téríti az Ali nevű nőt. Majd a hangok elhaltak. Megint sötétbe és csendbe burkolózott a világ."

Összességében a Megmaradt Alice-nek elég maradandó, mély nyomot hagyott bennem. Megrázó, felkavaró, sokrétű történet. Ennek ellenére nagyon olvasmányos. Tetszett, hogy a szerző a végén próbálja feloldani a történet feszültségét, talán egy erőtlen pislákoló reménysugár, hogy bármi is történjék velünk, szeretteink szemében ugyanazok maradunk mindig. Még akkor is, ha mi magunk nem is emlékszünk már sem rájuk, sem önmagunkra. De legbelül talán mégis ugyanazok maradunk, nekik is, magunknak is. Hiszen a történetet is végigkíséri a remény, újjászületés jelképe, a pillangó.

"- Hiányzom magamnak.

- Nekem is hiányzol, Ali, nagyon.

- Nem így akartam.

- Tudom."

Blogturné Klub

A turné állomásai

07.31. - Szembetűnő

08.03. - Bibliotheca Fummie

08.06. - Sorok Között

Nyereményjáték

A regényből díjnyertes film készült, melynek főszerepében Julianne Moore bizonyított, és megkapta élete első - már régóta kiérdemelt - Oscar-díját. A mostani játék során a színésznő filmjeiből találtok egy-egy képet az egyes állomásokon. A feladatotok, hogy felismerjétek, honnan származik a jelenet, és a film címétbeírjátok a Rafflecopter doboz megfelelő sorába.

Összesen egy példányt sorsolunk ki, a kiadó csak magyarországi címre postáz. A győztest e-mailben értesítjük, amennyiben 72 órán belül nem felel, új győztest sorsolunk.

A feladvány:

a Rafflecopter giveaway